Kedves Lovasok, Kedves Szülők!16325927_1092547397535063_2098778729_o

Nehéz erről a témáról elfogulatlanul írni, de mint szülő- lovasedző, talán összetettebben látom a kérdést, mintha csak az egyik oldalon állnék.

Azzal kezdeném, hogy a lovaglás veszélyes sport. Ez egy unalomig ismételgetett közhely, minden lovas helyen halljuk, de sokszor látom, hogy a szülők, és gyakran a lovasok is mosolyogva elsiklanak a dolog felett, pedig a helyzet az, hogy tényleg veszélyes. Nem csak amiatt, hogy leeshetünk 1-1,5 méter magasból, és megüthetjük magunkat, hanem pusztán attól a ténytől, hogy egy nálunk tízszer nagyobb/ nehezebb élőlénnyel dolgozunk együtt, ami megijedhet, ránk léphet, kárt tehet bennünk úgy, hogy közben a legaranyosabb, legjobb szándékú lovacskáról beszélünk.

Lóról esés

Maga a leesés vízválasztó minden lovas életében, és az, hogy hogyan dolgozzuk fel, nagyban függ attól, mennyire vagyunk rá lelkileg felkészülve. Egy dolog biztos. AKI FELÜL A LÓRA LE FOG ESN!.

Lehet, hogy az első órán, lehet, hogy 2 év múlva. Emiatt nem kell a lovat, a lovasoktatót, vagy magunkat hibáztatni, ez a lovaglás velejárója. Mikor járni, kerékpározni, korcsolyázni tanulunk senki nem lepődik meg azon, hogy begyűjtünk néhány “tiplit”. Mikor lovagolni kezdünk, szintén egy új mozgásformát sajátítunk el, nem csoda hát, ha becsúszik néhány baki. Persze, próbáljuk ellenörzött körülmények között, futószáron megszerezni az alapokat. Megtanuljuk a lépést, ügetést, vágtát, és eljön a nap, amikor az oktató lecsatolja a futószárat, és azt mondja: Mehetsz!

Innentől csak a ló van, és a lovas. Az oktató a pálya közepéről csak szóban tud segíteni, nem fékezheti meg a lovat, ha megijed valamitől és ugrálni kezd, nem futhat utána, ha elszalad a lovassal. Ezek a dolgok pedig előfordulnak, a ló menekülő állat, akármilyen szelíd iskolalovacskáról van szó, akkor is csak ló marad. Ilyenkor kiderül, hogy a futószáron elsajátított tudás, bizony még nem jelenti azt, hogy megijedő, menekülő lóval is fogunk tudni bánni. Az a rossz hír, hogy ezeket a helyzeteket csak élesben lehet megtanulni kezelni, futószáron nem túl gyakran fordulnak elő. A végkifejletet tekintve sok múlik a lovas pillanatnyi egyensúlyi helyzetén, reakcióidején, lélekjelenlétén, és hogy az ijedtség ködén át eljutnak-e hozzá a pálya közepéről segítő szándékkal felé kiáltott oktatói vezényszavak. Ez akkor is így van, ha hobbilovagolni szeretne, akkor is ha versenyzői ambíciói vannak. A ló mindig tud újat mutatni, én 30 év lovaglás után is leesek néha. Sajnos ilyenkor csak a szerencsétől függ, hogyan ér földet a lovas, lehet, hogy kacagva visszapattan a ló hátára, lehet, hogy súlyos sérülést szerez. Ezen megint nem szabad csodálkozni, elég csak a szomszéd Pista bácsira gondolni, aki megbotlott az udvaron, és medencetöréssel vitte el a mentő, a Szabóék kislánya meg kiesett a másodikról, és karcolásokkal megúszta.

16325471_1092547407535062_1809867237_oLóról esés tekintetében, sok év oktatói tapasztalattal a hátam mögött kijelenthetem, 99%-ban nagyobb az ijedtség, mint a baj. Sokszor a pálya széléről “rettenetesnek” látszó esések sem járnak sérüléssel. Mégis van olyan lovaspalánta, akinek nem sikerül túllépni a traumán, és nem akar többé lóra ülni. Meggyőződésem, hogy az ilyen esetek számát lehetne csökkenteni megfelelő pszichikai felkészítéssel.

Mit tehet az oktató?
Elmondja a szülőnek, lovasnak, hogy bizony, lesz ilyen, fel kell rá készülni. Próbálja a lovas ülését annyira stabilizálni, hogy minél nehezebben essen le a lóról. Itt újra megemlíteném, hogy a váratlan helyzeteket nem tudjuk futószáron modellezni, minden ló, minden helyzetre másként reagál.

Mit tehet a szülő?
Beszélgessünk a gyerekkel, mondjuk el neki, hogy ez benne van a pakliban, (más ám az, ha anya mondja, mintha az oktatótól hallja!) és fel kell készíteni arra, hogy esetleg meg fogja ütni magát, és fájni fog. Ja, és MAGUNKAT is fel kell készíteni, hogy a gyerekünk le fog esni, meg fogja ütni magát, sírni fog. Tudom magamról, hogy a véranya ilyenkor dühödten körülnéz, hogy kit lehetne hibáztatni -megverni, megölni- amiért a csemetéje szenved.  Nos, senkit. Az esést csak az kerülheti el, aki nem ül fel a lóra. Ilyenkor a legjobb magatartás (természetesen, mikor nincs nagy baj), ha megsimogatjuk gyermekünk buksiját, megtöröljük az orrát, és visszaültetjük. Ha úgy fogadjuk a pályáról szipogva kisétáló csemeténket, hogy – Jaj, ugye nagyon fáj? – jó eséllyel nem fog visszaülni. Rosszabb esetben soha többet. Viszont, ha úgy várjuk, hogy – Láttam, milyen ügyesen estél, meg sem ütötted magad, ugye? – akkor az esetek többségében máris mosoly bújkál a könnyek mögött.

16388898_1092537864202683_125824751_oMikor a gyermek visszaült, akkor természetesen mi elbújunk valahová, próbáljuk csitítani kezünk-lábunk remegését, kezeljük a kialakult heveny infarktust, telesírjuk a zsebkendőnket, hogy anya pici kincse leesett, de ez így van jól.  Jómagam is ájulásközeli állapotba kerülök, ha látom, hogy a kislányommal ugrál a ló, netán le is esik, de az arcom -remélem- rezzenéstelen marad. 

“Valahol a lovas mögött akivé válsz, vannak gyakorlással töltött órák, edzők, akik hajtottak előre, kemény esések, nagyszerű győzelmek, szakadt farmerek, vér, izzadság, könnyek, de mindezek mögött van egy gyermek aki szerelembe esett a lovakkal, a sporttal, a szenvedéllyel, aki soha nem néz vissza”

Gyenes Irén lovasedző 2017. 01. 26.